Az érdektelenség ellenszere

"Hogy mi az apátia? Nem tudom, és nem is érdekel." tartja a régi szólás. Mégis mi okozza az érdektelenséget és legfőképp hogyan kerülhető el, vagy hogyan lehet belőle kijönni? 

(A blogbejegyzés nem a klinikai állapotú helyzetet írja le, és nem arra ad megoldást.) 

Nem csinálni semmit és nem dönteni semmiről néha jó, mert a szabadság élményét adja meg. A probléma akkor kezdődik, amikor ez az állapot állandósul, hosszabb ideig van jelen életünkben. Ez a zavart állapot a hozzátartozókat is megviseli, és egyre nagyobb esélyt ad a felek közötti gondoskodásra és kiszolgáltatottságra, rosszabb esetben a játszmák terepe lesz.

Mi taszít az érdektelenség felé?

Környezetünkben az egyes emberek, érdekcsoportok a hatalmat előszeretettel gyakorolják működésük során. Megjelennek a hatalmi érdekek, az elvárások, amelyek elvárásokban jelentkeznek. A szocializáció során hosszabb távon ezek az elvárások a kultúra részeként magától értetődőek lesznek, mindennapi szokássá alakulnak, megkérdőjelezhetetlennek tűnnek. A teljesítményelvárás mindezen hatásokat sokszorozza, a tisztánlátást elhomályosítva, megnehezítve az eligazodást a világban. A "kell", mint egy külső ismeretlen erő fenyegetettségében előírja a cselekvést, és módosítja a gondolkodni tudást.

A mélybe rántó örvény

Az erődemonstrálók által megnevezett "kell" előírások ellentétesek a személy által belülről jövő igényekhez képest, vagy nem tiszta, hogy mi a belső igény, "Nem OK" állapotba kerülünk. Mindez, ha sűrűn megismétlődik, akkor ez az állapot állandósul és a felborult belső harmónia miatt a stressz állandósul. A teljesítményelvárások, amelyek a létezés fennmaradását kiélezve zsigerig hatolnak, egyetlen megoldást sugallanak, a megfelelést. Megfelelni mindig, mindenkor, mindenkinek, mindenért.

Ez az állapot nem tartható a végtelenségig, így megjelenik az elkerülés, a csöndes hallgatás, a passzivitás. Időnként a félelem okán minimális tevékenységet felmutatnak, hogy "csinálom én, de...", és megjelennek a kifogások, a felelősségáthárítás, a pótcselekvés. Mivel a saját belső igény annyira rejtett, így természetes, hogy a konfrontáció helyett a megfelelés imitációjaként, hogy "szégyenbe ne maradjak", megcsinálja tessék-lássék módon a munkát, még ha az a kérés butaság is.

A pótcselekvés "édes öröme" ...

...amely vakvágány és az önámítás eszköze. A nélkülözhetetlenség érzését kölcsönzi a tevékenységeknek és a személyeknek is egyaránt. Az egyéni igényeket ezen az úton hamisan pótolják a szokások és elvárások mögé bújva, mivel a tényleges szükségletük rejtett, és láthatatlan, a kivitelezésükre meg nincs belső engedélyük. Így nem tudnak se konfrontálódni, sem asszertívan viselkedni, ezért nem marad más a személyes határtartásuk igazolására, csak az elkerülés, a menekülés és a pótcselekvés. (Ne felejtsük, a nem cselekvés is cselekvés.)

Saját érdekük így csökken a hatalom érdekével szemben és hatalmasodik el az érdektelenség.

A pótcselekvésben az "együttműködés" kivitelezése a játszmákkal kimerül. Természetesen ezért csak ál-együttműködés lehet csak, mert nem tiszták az igények - még maguk előtt sem - és az ingerek amelyeket a játszmával elérnek, csak felszínesen pótolják éhségüket.

Vannak azok a pótcselekvők, akik egész életükben "rengeteg fontos dolguk" van, mert nélkülük összedől a világ. Hívjuk őket örömteli pótcselekvőknek. Ők azok, akik életük végén döbbennek rá, hogy valamit másképp kellett volna csinálniuk, vagy dönteniük, csak épp nem mertek tükörbe nézni, vagy meghallani a belső hangot, és felvállalni magukat. Azok az önáltató kifejezésekben élnek, mint a "majd egyszer...", "én nekem mindig...", "nekem sohasem...", stb. Természetesen a hatalom erre a gondolatiságra épít és rá is játszik.

Az örvény tovább tud süllyedni a fásultságban, a kiégésben, és további súlyos klinikai állapotokban.

A kiút és a titok

A jó hír, hogy van kiút, viszont az egyes állapotokhoz a támogató szakemberek munkája nélkülözhetetlen lehet. Ahhoz, hogy idáig ne jussunk, fontos a megelőzés.

Ehhez négy belső, négy külső tényezőre, ezek összekötésére és legbelül a titokra figyelj.

A négy belső tényező (ábrában kék színnel jelölve), amely az önbizalmadat is erősíti: identitás, engedély, cél, és felelősség.

• Ki vagy?
• Mire van engedélyed, mire adsz magadnak engedélyt?
• Kiért és miért vagy felelős?
• Mi a célod?

Sokszor ezekre a kérdésekre nem könnyű megtalálni a választ. Gondolkozz rajta, figyeld válaszaidat és kérdezz rá újból és újból!

A négy külső tényező (ábrában zöld színnel jelölve) hozza meg a cselekvéseidet: lehetőségek, erőforrások, eredmény és élmény.

• Mik a lehetőségeid? Milyen megoldásokat látsz? Milyen ötleteid vannak?
• Milyen erőforrásokkal (tulajdonságokkal, képességekkel, vagy energiával) rendelkezel?

Ez utóbbi kettő kérdésre adott válaszaid adják az erőt, az intenzitást.

A következő kettő adja a mintát:

• Milyen eredményt akarsz elérni?
• Milyen élmény társuljon hozzá?

Mindezek összekötése - a körülvevő világgal(!) - fontos elem, különben önző, egoista, törekvő irányokba tévedhetsz. Ezt az összeköttetést a "szerződés" biztosítja.

Mit akarnak a partnereid? Mik a közös céljaitok? Hogyan juttok el közösen a célhoz?

Hogy mi a titok? A szükségletek, amelyek belül vannak elrejtve, a személyes szükségleteid. Nem a "kell"(!), hanem ami tényleg belülről jön fel igényként, amit sokszor (tévesen) "vágy"-ként azonosítunk. A szükségletek tárháza és rendszere széles, erről majd később írok.

Szülőként fontos foglalkozni, hogy a megelőző lehetőségeket át tudjuk adni a gyermekeinknek. A legjobb erre a példamutatás. Ezért előbb magunkkal foglalkozzunk, mint a gyermeket dirigáljuk és toljuk egy irányba, mert különben a hatás ellentétes lesz.

Vezetőként fontos, hogy miképp viszonyulunk a munkatársainkhoz, és az üzlethez. A legjobb ennek láttatására a kommunikáció, persze nem mindegy a hogyan. Ellenkező esetben a cikkben leírt esetekkel szembesülhetünk.

HR vezetőként és HR-esként az egész rendszerre hatással vagyunk mind kultúra, munkavállalói és üzleti oldalról, eredmény és élmény oldaláról. Ennek átlátóképessége nélkülözhetetlen.